Kedvencekhez adás
32

Akt

XVII. Velence

A vonat elején büszkén feszítő mozdony egy rövid, de annál hangosabb kürtszó után a kocsikon nagyot rántva indult el. Az egykori Aranycsapatot hirdető, szépen megformált vonalú gép, a zenei hangsor valamennyi fokán végiglépkedett, miközben maga mögött hagyta Tatabánya viharvert állomását, és tovább folytatta útját az ország nyugati határa felé. Mivel az esti eurocity egy kicsit késésben volt, a mozdony villámtempóban gyorsított.

– Szinte repülünk… – motyogta megbabonázva Dorina, mialatt visszafordította a tekintetét az ablakról a vele szemben ülő Havashy Istvánra.

– Tessék? – pillantott fel az étlapból a festő, majd néhány másodperc erejéig maga is kinézett az ablakon. – Ja! Igen. De nem is baj. Választottál?

A lány tagadólag megrázta a fejét. – Én tényleg nem vagyok éhes – mondta el újra, már legalább századjára.

A férfi lemondóan ingatni kezdte a fejét. – A velencei vonaton nincs étkezőkocsi, és bőven reggel nyolc után fogunk megérkezni. Éhen halsz, ha most nem eszel egy kiadósat.

– Egyébként sem szoktam enni már ilyenkor – tett egy utolsó, kétségbeesett kísérletet a lány, hogy valahogy elkerülje ezt a vacsorát. Persze tisztában volt vele már rég, hogy elbukott, de a büszkeségének szüksége volt még egy utolsó próbálkozásra.

– Nem vitatkozom ezzel! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve a festő, Dorina büszkesége pedig szemlesütve visszavonult a sötétbe.

– Sikerült választani? – lépett hozzájuk a pincérnő.

– Igen – nézett fel Havashy a fiatal nőre, épp oly hűvösen, mint a kastélyban eleinte Robira. A lány egyre biztosabb volt benne, hogy ez egy direkt, a pincérekre kifejlesztett nézése a festőnek. – Úgy illik, hogy előbb a hölgy válasszon… – intett az állával az asztal túloldala felé.

Dorina az égre emelte a pillantását, de inkább nem húzta tovább a dolgot. Gyorsan elhadarta, hogy mit kér, majd vissza is adta az étlapot. Vele ellentétben Havashy István a tőle megszokott eleganciával kérte ki a vacsoráját, és a férfi még egy aperitiffel is megfejelte a rendelést.

– Nincs még korán az italhoz? – húzta el a száját a lány. – Alig múlt el hét.

Havashy újfent felvonta a szemöldökét. – Mindjárt nyolc. És nyugalom, ez csak egy kis hangulatjavító. Ami ránk is fér.

Dorina értette a nyilvánvaló célzást, a vonásai pedig a másodperc tört része alatt elkomorultak.

Hirtelen megint a nyakába zúdult minden. Evelin, az a szoba, a halottak, meg akik élnek… És grátiszként még ott volt a házvezetőnő által elsziszegett mondat is… „Bármiben is reménykedik, soha nem veheti át az ő helyét.”

A lány megpróbált elnézni más irányba, kifelé az ablakon, de érezte jól, képtelen lesz csak úgy, egyszerűen átlépni a történteken.

– Nagyon szép asszony volt a feleséged – törte meg végül a hallgatást, mialatt zöld tekintetét belefúrta a vele szemben ülő barna pillantásába.

Havashy néhány másodpercig nem felelt, a férfi arcán különös fintor suhant át, amit Dorina nem tudott egyértelműen hová tenni.

– Bella megmutatta Anasztázia egykori dolgozószobáját, ugye? – kérdezte a festő.

Dorina némán bólintott, mire Havashy megint ingatni kezdte a fejét. – Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége – dohogta mérgesen. – Ne foglalkozz vele! Meg azzal se, amit esetleg mondott. Le sem tagadhatná a spanyol temperamentumát.

A lány aprót bólintott, majd úgy döntött, megkockáztat még egy kérdést.  – Nagyon szeretted őt, igaz?

Havashy arcán egy újabb furcsa árny futott keresztül. – A feleségem volt, persze, hogy szerettem. De ez miért fontos most?

Mielőtt válaszolt volna, Dorina idegesen a hajába túrt. – Csak megfigyeltem, hogy te sosem beszélsz vagy mesélsz róla.

– Ez így van! – ismerte be a férfi. – Valóban nem szoktam róla beszélni. De e mögött ne keress semmilyen összeesküvés-elméletet. Egyszerűen jobb így. Két éve távozott az élők sorából, én pedig elengedtem őt. Tudod, a feleségem rendkívül különleges asszony volt, egy igazi jelenség. Sokan kedvelték, sőt, ahogy azt te magad is megtapasztaltad, voltak, akik szinte istenként tekintettek rá.

– Mint a házvezetőnőd?

– Igen, például ő – sóhajtott fel rezignáltan Havashy. – Ez egyébként a lehető legrosszabb út. Aki meghalt, úgysem jön már vissza. Attól sem, ha istenítjük.

Dorina elmélázott egy pillanatra, amíg a férfi szavait emésztgette, aztán tekintetét mélyen belefúrta a festőébe. – Sajnálom, hogy meghalt a feleséged.

A férfi közömbösen vállat vont, majd féloldalasan elmosolyodott. – Egyszer mind meghalunk. Ő legalább eldönthette, hogyan akar meghalni. – A mondat végeztével Havashy elnézett Dorina válla felett, majd néhány másodperc múltán újra megszólalt. – Itt az ital végre!

***

A – nem sokkal később megérkező – vacsora közben nem esett több szó sem Belláról, sem Anasztáziáról, viszont annál több részlet derült ki Dorina életéről. A lány lassan felfedte a férfi előtt élete rejtett lapjait, mesélt az új munkahelyéről, a gyerekkoráról, az általános iskolás rajzórákról. Bár nem tartotta magát szószátyár típusnak, öröm volt mesélnie az életéről. Utoljára akkor érezte, hogy valaki mindenféle hátsó szándék nélkül, csak úgy kíváncsi rá, amikor a kastélytoronyban rajzolt Tamással. A lány megborzongott az emlék hatására, és egyszeriben kesernyés íz öntötte el a száját. Sok mindent elengedett már a múltból, de az erdésszel történteket még képtelen volt. Egyszerűen nem ment, bárhogyan is akarta.

Végül Dorina monológjának a Hegyeshalomba történő érkezés vetett véget.

– A határon vagyunk – intett kezével az ablakon túli állomás felé Havashy.

Dorina maga is kinézett.

– Innen még mennyi idő Bécs?

A férfi számolni kezdett.

– Egy óra körülbelül.

Dorina bólintott, majd megnedvesítette az ajkát néhány korty borral.

– Egyébként miért vonattal jövünk? Nem lett volna egyszerűbb autóval vagy repülővel?

Havashy határozott nemet intett a fejével.

– Bár tudok vezetni, de nem szeretek, és hogy őszinte legyek, az sem lett volna ínyemre, hogy autóban aszalódjunk nyolc-kilenc órát. A repüléstől pedig egyszerűen irtózom. Csak akkor szánom rá magam, ha feltétlenül szükséges, az úticélom másképp elérhetetlen.

– Én még soha nem repültem – jegyezte meg elgondolkodva Dorina. – Persze, voltam már külföldön… Busszal, vonattal… De repülővel még sosem.

– Nem nagy élmény, nekem elhiheted – legyintett lefitymálóan a férfi. – Hány országban jártál már?

Dorina számolni kezdett. – Négy vagy öt. De csak itt a közelünkben, a szomszédunkban, hogy úgy mondjam.

– És te?

Havashy István lustán elvigyorodott. – Én kicsit többen… – itta ki a maradék bort a poharából, majd a pultnál várakozó pincérnő felé intett. – Kérem a számlát!

***

Dorina nem aludt jól aznap éjszaka, leszámítva azt a két órát, amíg a szerelvény a salzburgi vasútállomáson megpihent. A lányt, bár nem tehetett róla, de hallatlanul zavarta a kerekek folyamatos, halk zakatolása, a kocsi állandó rázkódása, a mindenfelől érkező zörgés, nyikorgás. Noha – Havashy előrelátásának köszönhetően – a három személyes kupéban egyedül lehetett, de a folyosóról így is minduntalan beszűrődött a többi utas járkálása, motozása, amely szintén nem segített, hogy álom jöjjön a szemére.

Persze, igazság szerint ez mind csak ócska kifogás volt, Dorinát igazából a saját, folyton-folyvást változó gondolatai nem hagyták pihenni. A lány néha már úgy érezte, belebolondul, annyi minden kavargott a fejében egyszerre. Szíve szerint ugrált volna örömében, amiért úton volt Velence felé, de közben végtelenül aggódott Evelin figyelmeztetése miatt. S ha mindez nem lett volna elég, még itt voltak a Havashy elhunyt feleségével kapcsolatos furcsaságok is.

Dorinát végül az egyre borongósabb gondolatai mély, végeláthatatlan tengeréből, pirkadat után valamennyivel, egy halk, ám határozott kopogás rántotta ki.

– Szép jó reggelt! – köszöntötte őt halovány mosollyal Havashy, miután ajtót nyitott. A férfi látszólag már teljesen elkészült, minden bizonnyal a reggeli kávéján is túl volt, ellentétben Rinivel, aki csupán az ágyból való kikelésig jutott. – Ahogy látom – futtatta végig tekintetét a fényes szatén hálóinget viselő lányon a festő –, még nem készültél el teljesen.

– Hát – nézett magán végig gyors pillantással Dorina – mondhatjuk így is. Miért? – kérdezett vissza, mialatt néhány tincset eltűrt a füle mögé, hátha ezzel oldhatja valamelyest a férfi csípős megjegyzésétől rátörő zavart.

– Egy órán belül megérkezünk Velencébe! – válaszolt a festő, nagyvonalúan nem téve szóvá azt, hogy a lány egész arca a vörös különböző árnyalataiban pompázott.

– Remek! – motyogta Dorina, erőltetett mosollyal, majd amilyen hamar csak megtehette, visszazárkózott a fülkéjébe.

***

Buon giorno! – fékezett le az egyik előkelő velencei szálloda recepciós pultja előtt Havashy István, nyomában Dorinával.

Buon giorno, signore! – válaszolt a köszöntésre azonnal a pult túloldalán álló, meglehetősen széles, de annál művibb mosollyal bíró, középkorú, recepciós. A nő vigyora csak akkor lohadt valamelyest lejjebb, amikor a tekintete a férfi mellett álló Dorinára tévedt. De akkor is csak annyi időre, amíg az előbbi mű mosoly helyét át nem vette egy sokkal idegesítőbb, és ha lehetséges még szélesebb, már-már vicsorgásnak is mondható arckifejezés.

Havashy az égre emelte a pillantását, miközben magában elmormogott egy viszonylag csúnyább káromkodást. A férfinak nem voltak illúziói, sejtette, hogy ez így lesz, de azt nem gondolta, hogy már a recepcióstól látni is fogja ezt a nézést.

Bár a festőnek nagy kedve lett volna rendre utasítani az alkalmazottat, végül a nő hamarabb észbe kapott, minthogy ezt megtehette volna.

– Miben segíthetek? – kérdezte lágy, dallamos hangon.

A férfi gyorsan elhadarta a legfontosabb információkat a recepciósnak, majd elég ronda arckifejezést öltött magára ahhoz, hogy gyorsabb munkatempóra ösztökélje az alkalmazottat. Minél hamarabb meg akart tőle – meg az idegesítő mosolyától – szabadulni.

Dorina csendben figyelte a körülötte zajló történéseket, amíg egy kis szünet nem állt be a festő és a recepciós közötti társalgásba.

– Tudsz olaszul? – hajolt a férfi füléhez Dorina.

– Természetesen tudok – vonta fel a szemöldökét Havashy. – Még a feltételezés is sért… Egyébként a múltkor, a kastélyban is olaszul beszéltem azzal a mitugrásszal… Nem vetted észre?

Bár a lány vissza akart vágni, ám mielőtt ezt megtehette volna, a recepciós visszafordult feléjük. Rini a nyelvtudás híján ugyan sokat nem értett a beszélgetésből, de az arckifejezésekből, különösen a mellette egyre feszültebbé váló Havashy Istvánéból, azt egyértelműen értette, hogy valami nincs rendben a foglalással.

Talán ez már a baj előszele lehetett…

A recepciós és a férfi még percekig vitatkoztak. Nem túl feltűnően, pláne nem hangosan. Ez utóbbi nem is illett volna Havashy István természetéhez. Ő az a fajta úriember volt, aki esetében szinte elképzelhetetlennek hatott, hogy felemelje a hangját.

– Rendben, legyen így akkor… – egyezett végül bele a férfi a recepciós által felajánlott lehetőségbe.

A nő bólintott, majd a számítógépén kezdett matatni.

– Elrontották a foglalást – fordult Havashy Dorina felé. – Én két, külön szobát kértem. – A lány bólintott. A férfi a vonaton szőrmentén utalt már erre. – De valahol, valami félrement, úgyhogy egy lakosztály került nekünk lefoglalásra, két hálószobával.

– Akkor mi lesz?

– A karnevál és a kiállítás miatt természetesen nincs szabad szoba, szóval marad a lakosztály. Végül is olyan mintha két külön szoba lenne.

– Parancsoljon, uram! – tette a pultra a mágneskártyát a recepciós. –
A londiner felkíséri önöket!

– Grazie! – vette el a férfi a kártyát a vörös márványról. – Gyere! – nyújtotta karját Dorinának.

– Ez nagyon, hát, hogy is mondjam, fejedelmien hangzik… Lakosztály… – ízlelgette a szót a lány.

– Az az idegesítő perszóna – intett a fejével a recepciós felé a férfi – nagyon próbált hitegetni, hogy mennyire fantasztikus. Kíváncsi leszek!

Az nem volt meglepő, hogy a recepciós mindenfélét áradozott a lakosztályról, hiszen ezért fizették, ám az már igen, hogy a szoba valóban annyira tökéletes volt, mint amilyennek ígérte. Első látásra is hatalmasnak tűnt, és Dorina szavajárását követve, igazán fejedelminek. A falak elegáns, szürke-fehér mintázatú tapétába voltak csomagolva, a hófehér ajtókon arany füstös kilincsek díszelegtek. A bútorok gondosan kifaragott, drága fából készültek egytől-egyig. A bolyhos szőnyegpadló épp olyannak hatott, mintha most lépne rá először ember, egyáltalán, minden úgy nézett ki, mintha csak most hozták volna az üzletből.

– Megfelel! Grazie! – vetette oda londinernek néhány euró kíséretében Havashy, miután maga is körbe kémlelt.

A fiatal srác, amilyen hamar csak tudta, eltette a pénzt, majd el is tűnt.

– Gyönyörű! – lépett Dorina a panorámaablakhoz, majd azzal a mozdulattal ki is nyitotta azt. A lány kilépett a teraszra, és kisétált egészen előre, a korláthoz. Ujjait végighúzta a hófehér márványon, miközben nagyot szippantott a sós, tengerközeli levegőből. Bár innen maga a tenger nem látszott, ám mivel az ablakuk alatt is kanyargott egy rio, ezért a víz igazán közelinek hatott. – Ott egy gondola – mutatott lefelé csillogó szemmel.

Havashy István nem ment ki a teraszra, csupán az ablakig sétált el. A festő a hófehér keretnek vetette a vállát, és maga is mély levegőt vett. Ritkán jutott el a tengerhez, igaz, sokszor megfogadta, hogy többször visszatér majd, de aztán valahogy sosem hozta útja errefelé. Pedig sok jól sikerült munkája kötődött így vagy úgy a tengerhez. Szerette azt az atmoszférát, amit a végtelen kékség árasztott. Könnyen eggyé tudott válni vele.

– Már ezért megérte eljönni – fordult meg hatalmas mosollyal az arcán Dorina.

– Még nem is láttál semmit – ingatta a fejét Havashy. – Velence este igazán gyönyörű.

– Hát, láthatom majd akkor is, ha minden jól megy – lépett visszább a lány.

– Igen… Ez kétségtelen.

– Mi lesz a program? Hogy készüljek?

– Hát – simított végig a tarkóján a férfi – a megnyitó este hétkor kezdődik, de hat óra körül el kell indulnunk innen. Az út egy jó fél óra a galériáig. Megnyitó, aztán diszkrét fogadás, végül egy annyira nem diszkrét parti, bár igazából a három egybe fog folyni, amint az őrültek és régi barátok – mutatott ez utóbbi kifejezésre idézőjelet Havashy – megtalálnak. Éjfél előtt nem nagyon hiszem, hogy eljöhetünk majd.

– Holnap? – kíváncsiskodott tovább Dorina.

– Nekem kilencre egy a kiállítással kapcsolatos kerekasztal-beszélgetésre kell mennem. Ami igazán borzasztó lesz, nekem elhiheted – emelte a tekintetét a plafonra a festő. – Aztán kora délután még lesz egy találkozóm. Te addig nyugodtan felfedezheted a várost. A vonat este kilenc után öt perccel indul visszafelé. Hétfő reggelre Pesten leszünk.

– Húzós lesz ez a hétvége!

– Ilyen a showbiznisz, ahogyan Éva szokta mondani. Nos! – rugaszkodott el az ablakkerettől Havashy. – Azt javaslom, hogy pihenj egy kicsit! Olyan egy körül lemegyünk ebédelni. Utána te nyugodtan készülődhetsz. Én még valószínűleg átmegyek a galériába. Meg akarom nézni magamnak a helyet, addig, amíg még nyugalom van. Nem láttam, mióta felújították.

Dorina bólogatott, jelezve, hogy érti, majd megköszörülte a torkát. – Kész leszek hatra. Megígérem!

– Inkább legyél kész háromnegyedre, és akkor hatra talán el is készülsz… – fordított hátat a férfi, de néhány lépés után visszanézett a válla felett. – Tényleg komolyan mondtam, hogy készülj lélekben! El sem tudod képzelni, milyen fárasztó és hosszú lesz az előttünk álló este.

– Rendben.

A festő néhány másodpercig még tartotta a szemkontaktust a lánnyal, aztán a bőröndjét magához véve, visszahúzódott az egyik hálószobába.