Kedvencekhez adás
26

Akt

XVIII. Com'é facto

Néhány órával később Havashy István elégedetten fordult körbe a tükör előtt. A férfinak magán végig nézve meg kellett állapítania, hogy a kor nem tett neki rosszat. Sőt! Határozottan jobban nézett ki szmokingban most, mint tíz, vagy tizenöt évvel ezelőtt.

Bár a festő alapvetően utálta ezeket a puccos eseményeket – még a saját kiállításmegnyitóitól is rendszerint irtózott – most valahogy mégis átragadt rá Dorina izgatott várakozása, és annak dacára is kísértette őt, hogy már tényleg csak néhány perc volt az indulásig. Ugyan könnyű lett volna azzal felmentenie magát – a ránézve igencsak szokatlan, és a stílusához egyáltalán nem illő érzés miatt –, hogy mindez azért van, mert a világ legnagyobb festői közé kerül ma este, de jól tudta, hogy izgatottsága valódi okának ehhez vajmi kevés köze van. A szomszéd szobában készülődő lányhoz ellenben annál több.

Miután Havashy minden előkészülettel végzett, kilépett a saját szobájából, és a bárpulthoz sétált. Futtában végignézett az italokon, majd az egyik jobbfajta whiskyt levette a polcról, és töltött magának egy pohárkával. A férfi kicsit meglötykölte az italt, koccintott saját magával, aztán egy húzásra megitta az egészet. Még a szájánál volt a pohár, amikor a háta mögül meghallotta az ajtó kinyílását jelző nyikorgást.

A festő nem kapta a tekintetét azonnal a hang irányába. Előbb rendezte arcvonásait, és csak utána fordult a nappaliba lépő lány felé.

Dorina a szobája küszöbén állt, onnan figyelte a férfit. Mivel mögötte már sötét volt, ezért a pezsgőszínű, földig érő, félvállas koktélruhában épp úgy nézett ki, akár egy a sötétségből előlépő angyal.

Bár a lány sosem tett még ilyet, most mégis megengedte magának, hogy kiélvezze a nyilvánvalóan benne gyönyörködő férfi elismerő pillantását. Dorina nem tehetett róla, de akkor és ott, bármennyire is közönségesnek és elcsépeltnek hangzott, igazi hercegnőnek érezte magát. Nem feltétlenül a ruhától, a sminktől, vagy éppen az igazán jól sikerült frizurától, sokkal inkább attól, ahogy Havashy István ránézett. A gyomra egészen mélyen beleremegett, amikor pillantása összeakadt a férfiéval, s csak kis híja volt annak, hogy végül meg tudott szólalni.

– Hogy tetszem? – kérdezte halkan, miközben kissé elemelte a testétől a karjait.

Havashy azonnal válaszolt, gondolkodás nélkül. – Gyönyörű vagy!

– Köszönöm – pirult el a bókra Dorina, még magához képest is nagyon mélyen. A lány levegőért kapott, aztán megköszörülte a torkát. – Megint aperitifet iszol? – bökött a férfi kezében levő üres pohár felé.

A férfi vállat vont. – Bízom benne, hogy így elviselhetőbb lesz ez a cirkusz. Kérsz te is?

A lány megrázta a fejét. – Nem, köszönöm. A vonaton is mi lett, miután megittam.

– Miért? – vonta fel a szemöldökét Havashy. – Mi lett?

– Majd egy órán át be nem állt a szám.

– Szerintem kifejezetten tartalmas egy óra volt – bókolt újra a festő. – Azért én a helyedben meggondolnám. Hidd el, nem ártana egy kis alkohol. Embert próbáló órák várnak ránk. Fogalmad sincs, mire vállalkoztál.

– Lehet jobb is így!

Havashy egyetértően bólintott, majd a poharat a pultra tette, és elindult a lány felé. Tisztes távolságban megállt előtte, aztán felé nyújtotta a karját. – Nos, hölgyem, mehetünk?

Dorina követte szemével a felé nyúló, hosszú ujjakat, majd pillantását visszaemelte Havashy István arcára. Ugyan megpróbált komoly arcot vágni a dologhoz, de hamar elnevette magát. – Igen! Mehetünk! – felelte végül szélesen mosolyogva.

– Akkor csak utánad – intett a kijárat felé a férfi.

– Köszönöm! – indult el a lány.

Havashy István, bár illemtudóan kinyitotta neki az ajtót, hirtelen elé vágott. Az arcuk egyszeriben olyan közel került egymáshoz, hogy arra egyikük sem készült fel. Így a következő pillanatban mindketten meglepetten léptek hátrább. – Csak azt akarom mondani – szólalt meg a férfi suttogva –, hogy ha majd látod a képet, ne felejtsd el, amit akkor reggel mondtam neked.

– Nem felejtem – felelte kisvártatva Dorina, aztán ellépett a férfi mellett, ki, a folyosóra.

***

Havashy, bár őszintén reménykedett benne, hogy legalább a galériáig nem kell még senkinek sem hajbókolniuk, de már a hotel halljában csalódnia kellett. Épphogy kiléptek a liftből, máris összeakadtak egy szintén a kiállításra igyekvő művésszel és partnerével.

A Carlos néven bemutatkozó – ránézésre latin – férfi meleg kézfogással üdvözölte őket, és Dorina legnagyobb meglepetésére, amikor az bemutatta az őt kísérő, tűzvörös estélyit viselő feleségét Havashy futtában még el is mosolyodott.

Bár a lány számára evidens volt, hogy a festő pokolra kívánja a négyük között kialakult tettetett, felszínes csevegést, de a férfi annyira kiválóan játszotta a finom, ötvenes évei elején járó, második virágkorát élő gavallért, hogy aki nem ismerte őt jól, az könnyedén valódinak hihette az egyébiránt csak megjátszott érdeklődését.

– És a hölgy? – fordult Dorina felé csillogó szemmel Carlos, visszahúzva ezzel a lányt gondolatai tengeréből.

– Dorina Linszki – ragadta magához a szót azonnal Havashy. – Egy nagyon tehetséges tanítványom. – A lány nem lepődött meg a különös „tituluson”, már ebédnél megbeszélték, hogy a festő így fogja bemutatni mindenkinek, ahogyan azt is, hogy a galériába vezető út végét külön fogják megtenni. Más megoldás nem volt, mert bár Dorina nem vágyott a reflektorfénybe, a férfi számára ma este ez elkerülhetetlen volt.

A szállodából kilépve, Dorina mást sem látott a part mentén, mint a vízen ringatózó motorcsónakokat, ám legnagyobb meglepetésére Havashy nem egy vízitaxi, hanem egy kicsit arrébb váró gondola felé kezdte őt húzni.

– Sajnálom, uram! Nem tudtam közelebb menni. Minden helyet elfoglaltak a hiénák! ­– magyarázkodott a kis hajóban egyensúlyozó fiatal srác, miután utasai hallótávolságon belülre értek.

– Nem tesz semmit! – felelte egy legyintéssel leállítva a fiút Havashy, mialatt maga elé engedte Dorinát. – Óvatosan – figyelmeztette az elkerekedett szemű lányt –, mert mindnyájunkat beleborítasz a vízbe, ha elesel! Csak fogd a kezem, segítek.

– Köszönöm – lépett az ingatag gondolába Dorina, majd amilyen hamar csak tudott, lehuppant a puha párnákkal borított padozatra.

Miután Havashy is kényelmesen elhelyezkedett, egy kézmozdulattal jelezte a gondolásnak, hogy indulhatnak.

A fiatal férfi a másodperc tört része alatt elkötötte a parttól az éjfekete hajót, és az evező körkörös mozgatásával, lassan mozgásba hozta azt.

– Ez fantasztikus! – fordult csillogó tekintettel Dorina a festő felé, amint a gondola kifordult a szűkre méretezett rióból, és Velence aranyló fényeinek kavalkádja teljes valójában a lány szeme elé tárult. – Amíg élek, nem fogom elfelejteni! – hálálkodott.

A galériához érve kettejük útja az előre megbeszéltek szerint különvált. A férfi, miután kisegítette Dorinát a gondolából, előre sietett, és hősiesen odavetette magát a fotósok és érdeklődők széles tömegének. A lány alaposan lemaradva követte a festőt, ám végül a kiállítótérbe mégiscsak ő ért be hamarabb, mert Havashyt már a bejárathoz vezető lépcsőn rengetegen lerohanták. Mivel a férfi ebéd közben alaposan felkészítette Dorinát, így nem érte meglepetésként, hogy egy ideig egyedül kell elboldogulnia.

***

Miközben a karneváli forgatag lassan végighullámzott egész Velencén, az éjszaka sötétségét magasra repülő tűzijátékok zaja törte ketté. A megannyi színes rakéta – aztán a méltóságteljesen aláhulló, arany színben pompázó pernye – beragyogta az eget, a földet, s a nyugodtan hullámzó, fekete vizet is.

A gondolák és motorcsónakok szüntelen, megállás nélkül cikáztak fel s alá a kicsiny, keskeny csatornák labirintusában, egy másodpercnyi szünetet sem hagyva a nyugalomnak. Persze, ez a karnevál idején nem ment ritkaságszámba. Az már inkább, hogy különösen sok hajó ringatózott a világszerte híres kiállításnak otthont adó épület előtt. Bár a megnyitó már jó két órája lezajlott, így a vízi járművek elsöprő többsége a lassan távozó vendégekre várt, egyetlenegy olyan gondola mégis akadt a tömörülésben, amely nem vinni akart, hanem épp ellenkezőleg, hozott valakit.

A szőkésbarna hajú férfi egyenes háttal, peckes, előre tekintő pillantással, megingathatatlan kősziklaként állt a babhüvely alakú hajó orrában, türelmesen várva arra, hogy az végre partot érjen. Nem régen volt úton, csupán egy jó negyedórája, de a tenger felől érkező, metsző széltől lassan így is fázni kezdett. Jól lehet, ezt a legkevésbé sem mutatta, de azért magában egy kicsit sem bánta, hogy már csak néhány másodperc választotta el a kikötéstől.

A part csupán két-három méternyire lehetett, amikor újabb tűzijáték repült a magasba. Az elhamvadó rakéta fényében hátborzongatónak hatott a férfi arcára kiülő, diadalittas mosoly, amely még akkor sem lohadt lejjebb, amikor – a gondolát maga mögött hagyva – kilépett a partra.

Székely Tamás túlontúl magabiztosnak érezte magát ebben a pillanatban. De szüksége is volt erre a tudatra, mert most mindent jól kellett csinálnia, a hibázás, mint olyan, még csak nem is szerepelhetett a lehetőségek között.

Bizonyítania kellett, hogy rátermettségével megérdemli a nő kegyét, egyszer és mindenkorra.

***

A megnyitót követő második óra végére Dorina már a kiállítás nagy részét sikeresen a háta mögött tudhatta. Őszintén szólva a lánynak meglehetősen vegyes érzései voltak az eddig látottak alapján. Akadt ugyan jó néhány kép, ami elnyerte a tetszését, sőt sikerült kiszúrnia egy-kettő kifejezetten fantasztikus festményt is, de sajnos bőven talált olyan alkotásokat is – köztük Carlosét –, amelyek finoman szólva is borzasztók voltak.

Bár az elmúlt órákban Dorina figyelmét többségében a képek kötötték le, tekintete több ízben is vissza-visszatévedt Havashy Istvánra. A férfinek egy perc nyugta nem volt, mióta csak megérkezett a galériába. Egymást érték a gratuláló emberek.

A lány két óra után már egészen kezdte feladni a reményt, hogy ma este akár egy percre is élvezheti majd a festő társaságát. Persze tudta jól, hogy ezért a legkevésbé sem szabad haragudnia vagy neheztelnie a férfira, hiszen Havashy nem az ő szórakoztatására érkezett, hanem azért, hogy learassa a jól megérdemelt babérokat. Mégis… Szemenszedett hazugság lett volna azt állítani, hogy nem vágyott a festő társaságára. Mert nagyon is vágyott rá.

Miközben Dorina tovább sétált a következő kép elé, a tarkója egyszeriben lágyan bizseregni kezdett, mintha figyelnék. A lány első ízben rögtön arra gondolt, hogy talán a festő találta meg őt a tekintetével, ám Havashy alakját meglelve a terem túlsó végében csalódnia kellett. A férfi épp háttal állt neki, s kedélyesen csevegett egy hölggyel. A legkevésbé sem tűnt úgy, hogy figyelné őt.

Noha Dorina újra és újra végigjártatta pillantását a termen, ennyi ember között lehetetlen vállalkozásnak tűnt megtalálni azt, aki az előbbiekben őt szuggerálta – ráadásul az érzés múlóban is volt –, így a lány inkább a következő festmény felé fordította a figyelmét. Ám mielőtt jobban belemerülhetett volna a kép tanulmányozásába, valaki hirtelen, minden előjel nélkül megérintette a vállát. Dorina majdnem felsikoltott a meglepetéstől, ám végül sikerült magát visszafognia.

– Nem akartalak megijeszteni, sajnálom! – nézett le a lányra szokatlanul vidám pillantással Havashy.

– Ezt ne csináld többé, kérlek! – ingatta fejét rosszallóan Dorina, mialatt néhány mély levegővétellel megpróbálta magát lecsillapítani.

A festő némán bólintott, majd a lány válla felett elnézve, tekintete végigsiklott azon a festményen, amely előtt éppen álltak. – Nem rossz – motyogta néhány másodpercnyi hallgatást követően. – De nem is jó. Rossz a keverési arány. Túl sötét az egész.

– Nekem azért tetszik – vonta meg a vállát Dorina, miközben a lehető legártatlanabb pillantását igyekezett harcba küldeni Havashy metsző tekintete ellen.

A festő válasz helyett csak felhúzta a szemöldökét, majd kinyújtotta a karját. – Gyere! Mutatok valamit!

Dorina nem sokat gondolkodott, azonnal belekarolt a férfiba, és hagyta, hogy az a termen keresztülkísérve, bevezesse őt a kiállítás szűkített, középső részébe, ahol a legnevesebb festők alkotásai kaptak helyet. Itt tartották a megnyitót is, de a nagy tömeg miatt a lánynak esélye sem volt arra, hogy bepréselje magát erre a kicsiny részre, így inkább valamivel távolabbról hallgatta az egész ceremóniát.

Bár a tömeg már fogyni kezdett, de ezen a részen még mindig sokan voltak… Ám Havashy Istvánnak a legtöbben egy szó nélkül, azonnal utat engedtek. A férfi magabiztos léptekkel vezette végig a lányt a képek tengerében, egészen addig, amíg meg nem érkeztek a saját nevével fémjelzett festményig.

Dorina mély levegőt vett, aztán egy újabbat, majd még egyet. Bár akkor reggel egyszer már látta képet, de így, bekeretezve, szakszerűen megvilágítva, mintha nem is ugyanaz a festmény lett volna.

– Ez hihetetlen – lépett eltátott szájjal közelebb a képhez. Csípője nekiütközött a vörös kötélből sodort kordonnak.

– Jobban tetszik, mint akkor reggel?

A lány egy keveset tétovázott, majd megrázta a fejét. – Más. Teljesen más.

Havashy egyetértett a lánnyal, még ha nem is öntötte ezt szavakba. Bár ritkán érzett ilyet, de most kifejezetten elégedett volt. Nem csak a saját munkájával, hanem a kiállítás szervezőivel is. A képet tényleg a tárlat díszeként kezelték, minden ennek volt alárendelve.

– Azért – köszörülte meg torkát a festő – azt ugye tudod, hogy sokat változtál a kép óta?

Dorina érezte, hogy elpirul, s csak remélni merte, hogy a smink ezt elrejti a férfi őt fürkésző, kíváncsi szeme elől. – Nem tudom – felelte végül tétovázva. – Mondd meg te!

A festő szája széle megremegett, de végül nem mosolyodott el. Sőt! Voltaképpen nagyon is komoly ábrázatot öltött magára. – Ezen a képen – intett a mutatóujjával a festmény irányába –, még éppen csak nővé váltál, most pedig már teljesen az vagy, az egész lényedben.

Dorina hirtelen megértette a férfi előbbi gesztusát, és őt magát is mosolygásra késztette ez a rövidke mondat. Igazság szerint üdítő volt belegondolni, hogy honnan hová jutott el alig néhány hónap alatt. Ám mielőtt jobban magába szippanthatta volna ez a gondolat, egy idősebb férfi állt meg mellettük, aki hamar kezet nyújtott, és angolul kezdett beszélni.

Dorina bár kapott egy kézcsókot, meg néhány kedves bókot a hozzájuk odalépő, őszes, alacsony, vézna művészettörténésztől, de ezentúl az öregember nem sokat törődött vele, inkább csak amolyan szükséges rosszként tekintett rá Havashy mellett. Igaz, nem is nagyon sajnálta ezt, mert amíg a festőt szóval tartotta az idősebb férfi, ő maga, még ha távolról is, de megnézhette a többi erre a részre kiállított képet is.

A lány végül – miután tekintetével egyszer körbebarangolta a leghíresebb festők munkáit – ott kapcsolódott vissza a két férfi társalgásába, amikor a művészettörténész a Havashy képén látható alak kidolgozottságáról kezdett beszélni. Dorina különösen mulatságosnak találta a furcsa helyzetet. Az őszes öregúr voltaképpen róla beszélt, úgy, hogy a leghaloványabb fogalma sem volt erről. Őszintén szólva ettől kissé meg is nyugodott. Elvégre, ha a szakavatott szem most nem fedezte fel, hogy ő van a képen, akkor szinte kizárt volt, hogy később erre bárki sikeres kísérletet tegyen.

– Szerintem – hajolt közelebb Dorinához Havashy, miután lerázta az idős férfit –, elég késő van már… Lassan akár visszaindulhatnánk a szállodába. Láttál már mindent?

A lány bólintott. A fejében kirajzolódó mozaik darabkák az elmúlt órákban kerek egésszé értek össze, ami nem jelenthetett mást, minthogy a kiállítást sikerült bejárnia és megnéznie.

– Akkor mit szólnál hozzá, ha mennénk?

– Nekem jó. Csak még elszaladnék a mosdóba.

– Tedd azt! Nekem is el kell köszönnöm még a szervezőktől. Találkozzunk a főbejáratnál tíz perc múlva!

Dorina némán bólintott, de végül nem indult el szinkronban a férfival. Még szüksége volt néhány másodpercre, hogy el tudja engedni a képét. A lány egy pillanatra lehunyta a szemét, és gondolatban visszaidézte maga elé azt a bizonyos éjszakát. Az egész teste beleremegett már a puszta gondolatába is annak a néhány órának. Dorina ma sem értette, hogy volt képes annyi időt egyhelyben, mozdulatlanul feküdni, ráadásul ruha nélkül. Mindenesetre akkor és ott megtette. A kérdés csupán annyi volt, hogy ma is megtenné-e? Levetkőzne-e újra bárki kedvéért?

***

Tamás nem merészkedett túlságosan közel Dorinához és Havashy Istvánhoz. Az egykori erdész a szeme sarkából követte a párost, és a képek rengetegén át vezető útját mindig úgy igazította, hogy nyúlánk alakja a lehető leginkább takarásban maradhasson. A férfi nem akarta magát felfedni, mert azzal oda lett volna a meglepetés ereje. Az árnyékból tervezett támadni, akkor, amikor senki nem számított rá…