ANYÁM

Tasi83

2025. május 4.

Anyámat látom én. Húszéves arcát.

Barázdák veszélyes szakadéka nem fenyegeti,

tizenkét órákat vállalt,

s ajkait inkább bezárta leforrasztva,

panaszkodni soha nem is szándékozott!

 

Egyenes kardvirág-szál teste,

mint az íj, egyenesben megfeszült.

Hajkoronájában őszi avarszíneket

dédelgetett a hajfesték!

 

Oroszlánhitű akaratossága mellé

nagy áldozatokat adtak az évek.

Sebezhető volt Ő mindig is,

bár könyörtelen világok peremén

is felemelt pallos-hittel átevickélt inkább,

s akkor a gyöngédség megbocsátható

véteknek tetszett csupán.

 

Se embert, se sziklába vájt akadályokat

nem ismerve

halad hajnalok bizonytalan,

fölsebzett pirkadatán vézna, kis kezeivel,

megtörhetetlen kedvvel mindig odaállt,

s két ököllel, vasakarattal mérte

a Munkát bizonytalan jövővel,

s mégis mindennap föl mert állni,

remélni s gürcölni!

 

Ahogy önfeláldozón,

mint óvó Madonna, angyal-tekintetű

Dzsokonda, ragaszkodón szeret,

ahogy tüskés kedvű ellenségeit

cséphadaróként nyüstöli,

nyúzza, hadakozik velük

megfeszített öntudattal,

menyecske-kipirult arccal,

gyilkos élesre csiszolt körmökkel,

– akaratát, mint fölvilágosodott,

makrancos hölgy mindenképp

tűzön-vízen át keresztülviszi!

 

Kamaszos daccal, szikladöntögető

sárkány-akarattal vitézkedik

sok-sok éve, kaszabol,

körmöli anyagi költségvetését

rendesen, s mégsem

áhítozhat még a hőn áhított

nyugdíjra, hogy önmagát

megérdemelten befejezze,

finom kisdedkezeivel

sokszor kopaszodó hajhagymáit

babusgatja,

cirógatja, és én

lábmasszázst alkalmazok nála.

Leboruló alázatként

az önzetlen szeretet ragyogása előtt!

 

Lenyűgöző fölénnyel figyeltem Őt,

ki küzdelemmel hajszolta magát

a Nemesebbre, a jobbra.

Önmagában féltve őrizte

az önzetlenség kincsét:

Az Egy-lényeget, amit anyai örökségként

egyke fiának is áthagyományozott!