Kedvencekhez adás
31

Éjfél

Diagnózis

Kiabálásra ébredek. Kótyagos fejjel a telefonom után nyúlok, hogy megnézzem, mennyi az idő. A kijelző este hat óra tizenhárom percet mutat. Felkapcsolom az ágy melletti kicsiny lámpát, mely nyomán narancsos derengés fut keresztül a szobán, pont akkor, mikor újabb kiabálás hallatszik lentről. Ez alkalommal annyira éber vagyok, hogy a szavakat is tisztán ki tudom venni.

– Más dolgod sincs, csak tanulni!

Felülök. Te jó ég! Rachel! A fejem még kicsit kába ugyan, de azonnal elindulok lefelé. Azt ígértem Rachelnek, hogy megoldom az egyesét, de nem így tettem. Elfeledkeztem róla. Miféle testvér vagyok én?!

– Ne túlozzunk! – Apa hangja a lépcsőn ér el engem. Mint mindig, most is próbálja ellensúlyozni anya dühét. Eredménytelenül. Még ugyan a lépcsőfordulónál tartok, de lelki szemeimmel látom, ahogyan a konyhában áll, és keresztbe font karokkal, megvetően méregeti Rachelt.

– Te csak ne mentegesd! – replikáz apa szavaira. Megrázom a fejem. – Mégis mi a fenét csináltál tanulás helyett, mi? Mi lesz így belőled?

Ekkor érek be a konyhába. Pontosan, ahogy elképzeltem. Anya szemben áll velem az asztal rövidebb oldalán, apa kissé odébb, Rachel pedig oldalasan kapaszkodik az egyik fehér faszék támlájába. Halkan sír.

– Mi történt? – kérdezem nyomottan, mintha nem tudnám. Apa felelni akar, de anya gyorsabb.

– Hogy mi? Az történt, hogy Rachel nem tanul – mondja hepciásan teljes felháborodással, aztán figyelemre sem méltatva engem, tovább folytatja. – Megmagyaráznád az egyest, kérlek?! – A mondat vége gúnyosan cseng. Azt hiszem, ez az a pont, ahol úgy döntök, hogy most nem hallgatok, mint eddig korábban mindig, ha ilyen történt.

– Egy egyes? – ismétlem meg hitetlenkedve. Anya egy pillanatra rám siklatja a tekintetét, és egy rövidke másodpercig látom rajta, hogy azt hiszi, osztozom a felháborodásában, de akkor folytatom. – Tényleg egy egyes miatt megy az üvöltözés?

Apa őszinte döbbenettel kapja rám a tekintetét, ahogyan Rachel is.

– Tessék? – habog anya, mint aki nem hiszi el, hogy ellent mertem mondani. A hangja hihetetlenül magasra kúszik.

– Egy egyes nem a világ vége – mondom határozottan, majd borítom a bilit. – Valószínűleg én is kaptam ma egyet – folytatom, és egy picit azért a torkomban dobog a szívem a reakciót várva, ami először néma, meglepett csend. – Ettől még nem leszünk semmirekellők, és az első állásinterjúmon sem fogják megkérdezni, hogy kaptam-e egyest a gimiben – mondom kissé gúnyosabban, mint előre terveztem.

Anya először csak levegő után kapkod.

– Mit képzelsz te magadról? – kérdezi. A hangja – ha lehetséges – még magasabbra kúszik. Karjait teste mellé ejtve tesz felém egy lépést, majd meggondolja magát. Látom, hogy nagyon keresi a szavakat, amivel mind a kettőnket kioszthat, de valószínűleg annyi minden jut az eszébe egyszerre, hogy nem futja másra, csak hogy tűnjünk el a szobánkban.

– Ne haragudj, Rachel – mondom, mikor már hallótávolságon kívül esünk. Igyekszünk minél gyorsabban a felérni a lépcsőn, mert hallom anya hangját, amint tovább folytatja hitetlenkedését apának.

– Nem a te hibád – szipogja, majd kis tétovázás után hozzáteszi: – Szerinted akkor most szobafogságban vagyunk?

Nem ez lenne az első alkalom.

– Nem tudom – vonok vállat, pont mikor felérünk a folyosóra. Rachel a saját szobája felé fordul. Egy pillanatig nézem a hátát. A tartása görbe, a feje pedig kissé előre lóg. Tudom, hogy a szobája rejtekében tovább sírna, és sajnálná magát, amit korábban hagytam is neki, de most felelősnek érzem magam, és nem szeretném, ha ez történne. – Hozd a kabátod, meg egy kinti cipőt! – suttogom, ő meg döbbenettel keveredett meglepettséggel bámul vissza rám. – Gyerünk! – unszolom, és bevetem magam a saját szobámba. Addig míg keres magának egy cipőt és kabátot a szekrényben, írok egy üzenetet Kate-nek, hogy nincs-e kedve csinálni valamit. Azonnal reagál. Peterrel Dylan bácsinál vannak, így én is keresek magamnak egy használaton kívüli kabátot és cipőt. Nem akarok lemenni most az előszobába, észrevétlenül úgy sem tudnám felhozni a jelenleg használtat. Épp a telefonom és a pénztárcám teszem zsebre, mikor Rachel halkan benyit a szobámba. Nem kopog, pedig szokott. Látszik rajta, hogy teljesen össze van zavarodva, de már nem sír, ami jó jel.

Intek neki, hogy csukja be maga mögött az ajtót, és az ablakhoz lépek. Mikor kinyitom, hideg levegő tolul be rajta. Mélyet szívok belőle, mintha a szabadság édes íze lenne. Bizonyos szempontból most az is.

– Mit művelsz? – kérdezi Rachel riadtan.

– Elmegyünk Dylan bácsihoz, eszünk egy hamburgert. Kate és Peter is ott vannak – mondom, mire a szeme kikerekedik. Nem is csodálom. Sosem invitáltam még meg az én barátaimmal közös programra. Persze ismeri őket, de sosem lógott még velünk. Látom rajta, hogy ez jobban megdöbbenti, mint az, hogy le akarok mászni az emeletről, de azért vontatottan megindul felém.

– Ez nagyon magas – néz ki a tetőn túlra.

– Mark sem halt bele. Mi sem fogunk – mondom gondolkodás nélkül, mert már szabadulni akarok. Rachel elmosolyodik, de nem fűz hozzá semmit sem, csak óvatosan kimászik az ablakon a szürke tetőre, ami a sötétség miatt most feketének tűnik.

– Mintha a semmibe lépnék ki – jegyzi meg, majd én is követem. – Anya ezért ki fog nyírni – nyafogja, mire megfogom a vállait, és magam felé fordítom.

– Mi a legrosszabb, ami történhet? – teszem fel a költői kérdést. Elgondolkodik. – Nem fog senki sem meghalni. Akkor meg?

Rachel komolyan számításba veszi a lehetőséget, és arra jut, amire én. Valóban ez a legrosszabb, ami történhet bármikor is, és ennek jelenleg esélye sincs, így óvatosan bólint, és megindulunk az utca felé.

Mikor belépünk az étterembe, rögtön meglátom Kate alakját a leghátsó boxban. Peterrel beszélget, habár őt magát nem látom még. Mikor észrevesz minket, int, hogy menjünk. Rachel és én megindulunk, de a lépteim azonnal lassulnak, mikor a Kate-tel szemközti oldalról kinéz valaki, és az nagyon nem Peter.

– Nem azt mondtad, hogy csak Peter és Kate lesz itt?

– Mert azt hittem – szűröm a fogaim között. Igyekszem jó képet vágni az egészhez Rachel miatt, így mosolyt erőltetek magamra, mikor az asztalhoz lépünk. Kate azonnal felpattan. Peter szavak nélkül is tudja a dolgát. Kikászálódik belülről, és az asztal másik oldalára ül Mark és Jane mellé, így én és Rachel beülhetünk Kate mellé.

– Mit rendeltek? – kérdezi Kate izgatottan, én meg egyszerűen nem tudok elsiklani a tény felett, hogy Jane kifejezésén egyértelműen látszik, hogy nagyon nem örül annak, hogy jöttünk. Nem értem, mi történik kettőnk között. Néha olyan érzésem van, mintha a régi barátságunk elillanna, és én még csak azt sem értem, hogy pontosan miért.

– Rachel? – kérdezem, mert én nem igazán vagyok éhes. Kavarog picit a gyomrom még mindig. Nem akarok rontani a helyzeten. Rachel az asztal szélére dobott étlapért nyúl, és tanulmányozni kezdi, miközben a többiek tovább esznek.

– Történt valami? – kíváncsiskodik Kate, de valamiért nincs kedvem őszintén válaszolni Jane és Mark társaságában, így inkább kikerülöm a kérdés.

– Hagyjuk – vonok vállat. Éppen elégszer panaszkodtam már amúgy is Kate-nek anyámról, így semmitmondó csevegésbe elegyedünk inkább, és ez nekem most pont megfelel. Úgy tűnik, mintha Rachel kifejezetten élvezné a helyzetet. Miután megkapja a sajtos hamburgerét, bele-belefolyik a beszélgetésekbe, és én azon gondolkodom, hogy miért nem lógtunk együtt többet korábban. Nem csak így a barátaimmal, hanem csak mi ketten. Amennyire távol állt tőlem korábban a húgom, olyannyira látom most, hogy ez nagy hiba volt.

– Hazavigyünk titeket? – kérdezi Peter kedvesen a parkolóban a vacsora után. Kate már majdnem beül az anyósülésre, mintha mindig is hozzátartozott volna az a hely. Eszembe jut, amint Mark azt mondja, hogy nem Kate az a szőke lány, aki bejön Peternek, és én nem akarom, hogy így legyen.

– Nem, köszi – mondom, habár eléggé ráz a hideg. – Csak miattunk ne kerülj, és amúgy is jót fog tenni egy kis séta a levegőn – teszem még hozzá zsebre dugva a kezem. Rachel egyetértően bólint.

– Én arra megyek – mondja Mark. A slusszkulcsával játszva méreget.

Hát persze, hogy arra mész, Mark.

Mosolyt erőltetek az arcomra. Furcsán érzem magam a jelenlététől, és Jane fürkésző arckifejezése ezen csak ront. Ő már megindult az autó felé, így feltételezem, hogy már korábban megbeszélték, hogy Mark hazaviszi. Valamitől úgy érzem, hogy zavarnék, így nemet intek a fejemmel. Jane láthatólag megkönnyebbül. Mintha kimaradtam volna valamiből.

– Sétálunk – mondom. Mark sötét tekintete elemzően vizsgálgat, de elfogadja a dolgot. Vontatottan bólint és hátat fordítva megindul a fekete Jeep Wrangler felé. Jane királynő módjára nyitja az anyósülés felőli ajtót. Hát… már nem csak én és Mia ült az autóban.

– Ennyire fázol? – kérdezi hirtelen Rachel. Elszakítom a tekintetem az autótól, és a húgomra nézek, aki aggódó tekintettel nézi, ahogyan a fogaim összekoccannak. – Azért nincs ennyire hideg – jegyzi meg összehúzva magán a kabátot. Szeretnék felelni neki, de nem jön ki hang a torkomon, mert az oldalamban eddig csak óvatosan lüktető fájdalom egyik pillanatról a másikra szúró, erőteljes fájdalommá növi magát.

Megtorpantok, és teljes erőmből Rachel vállába kapaszkodok, aki ijedten nyúl utánam, de az ujjaim addigra lecsúsznak a kabátjáról. Térdre rogyok.

– Kaitlyn?! – hallom, de nem tudok válaszolni. Rosszul vagyok. Hányingerem van, és forog a világ. Kate, Peter és Mark azonnal hozzám rohannak, otthagyva az autókat. Mark féltérdre ereszkedik mellettem, és megpróbálja elszabadult hajam a fülem mögé tűrni, hogy láthassa az arcom. Rachel szaggatottan mond valamit, de nem értem mit. Csak a hangszíne éri el a füleim, amitől összeszorul a szívem. Meg akarom nyugtatni, de képtelen vagyok megszólalni.

Jobbommal az oldalam markolom, mert olyan, mintha a fájdalom sohasem akarna alábbhagyni.

– Jézusom, nagyon sápadt – közli Kate, mintha ott sem lennék.

– Mi történt? – legszívesebben magam válaszolnék Peternek, de nem tudom a választ, és képtelen vagyok továbbra is akár egy hangot is kiadni a hörgésen kívül.

– Nem tudom – válaszolja Mark, miközben egyik jéghidegnek tűnő tenyerét a homlokomra simítja. – Jézusom – mondja. – Lázas. Nem is kicsit…

Már meg sem próbálnak úgy kommunikálni, mintha érteném, és én is kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy kicsúszik a kezeimből az irányítás. Nem bírom már tovább elviselni a fájdalmat. Egyszerűen szétfolyik előttem a világ.

 

Sípolásra ébredek. A szemem ki van száradva, nehezen emelem fel a tekintetem bárhová is. Minden ragyogóan fehér, és fertőtlenítőszer illata száll a levegőben. A torkom is ki van száradva. Megpróbálok köhögni, de a helyzet nem javul.

– Kaitlyn. Úristen, Dave, felébredt – hallom anya hangját. Az arca csak pár másodperccel később társul hozzá. – Hogy érzed magad, kicsim? – kérdezi anya az arcomat simogatva. A megjelenése most korántsem olyan tökéletes, mint szokott lenni. Az arca sápadt és beesett, a szemei vörösek.

Apa sem a legjobb formáját mutatja.

– Fáradt vagyok – mondom, hogy válaszoljak a feltett kérdésre. A hangomon magam is meglepődöm, mert olyan, mintha nem is az enyém lenne. Rekedt és mély. Újra köhögni próbálok, mire anya egy pohár vizet nyújt felém.

– Mi történt? – kérdezem egy korty után. Apa összeszorítja borostával ölelt ajkait.

– Kórházba kerültél – válaszol anya diplomatikusan. Egy pillanatra összeakad a tekintetük felettem, majd újra rám néznek.

– Hol van Rachel?

– Itt vagyok – lép elő apa mögül. Próbálok egy biztató mosolyt küldeni felé, mert ebben a pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy túlreagálják a dolgot, de Rachel nem mosolyog vissza. Csak aggodalmasan bámul rám tovább. Az ő tekintete is vörös.

– Ezúttal eltalált az autó? – próbálok viccelődni, de egyedül apa mosolyodik el halványan. Anya inkább rosszallóan megrázza a fejét.

– Nem autóbaleset volt – feleli. – Az orvosok már vettek vért, és azt mondták, ha felébredtél, további vizsgálatokra lesz szükség, de biztosak vagyunk benne, hogy semmi komoly – magyarázza, de látom, hogy csak azért mondja, hogy engem megnyugtasson, pedig engem aztán nem kell.

Megpróbálom ülő helyzetbe tornázni magam az ágyon. A kézfejemen lévő tapasz húzásakor veszem észre csak, hogy infúzióra vagyok kötve. Anya azonnal a párnám igazgatásába kezd, mintha attól függne az életem, hogy milyen kemény a párna a fejem alatt.

Továbbra sem emlékszem semmire. A legutolsó emlékem, hogy írok Kate-nek, és onnan már semmi sem jut eszembe.

– Hol van Kate? – érdeklődöm, mert ő a legutolsó emlékem.

– Kint ülnek a váróban – feleli Rachel.

– Ülnek?

– Igen.

– Nem emlékszel semmire? – vág közbe anya, mielőtt megtudhatnám, hogy mire a többes szám. Megrázom a fejem, és újra kérdeznék, de egy fehér köpenyes, idősebb férfi jelenik meg az ajtóban.

Arcán meleg mosoly játszik, de gondolom, ez az orvosok sajátja. Biztatóan lép az ágyhoz nyomában egy fiatalabbnak tűnő nővel.

– Dr. Nettleton vagyok, ő pedig itt dr. Graham – mutatja be magukat, miközben az addig kezében lévő papírt továbbadja a nőnek, vagyis dr. Grahamnek.

– Hogy érzi magát? – kérdezi, miközben egy apró kis lámpával a szemembe világít, majd mikor rendben talál ott mindent, a monitorokra bámul.

– Fáradt vagyok, de viszonylag jól – felelem. Az arckifejezése nem változik. Továbbra is óvatosan mosolyog, mintha évek óta ez az egyetlen kifejezés lenne csak, amit az arcával képes elérni.

Dr. Graham jegyzetel. Rezidensnek tippelem. Anyáék hátrébb húzódtak az ágytól, hogy szabad utat adjanak a vizsgálatnak.

– Szédülés?

– Nincs.

– Fájdalom? Bárhol?

Erre a kérdésre eszembe jut, hogy a derekam nagyon fájt, és ezzel együtt a pillanat is, amikor összeestem Dylan parkolójában. De most már nem fáj. Egyáltalán.

– Nem fáj semmim – adom meg a választ végül. Dr. Nettleton megköszörüli a torkát, miután végignézte a számomra érthetetlen eredményeket a monitoron.

– Vizeletvizsgálatra is szükség lesz. Fel tudsz állni, vagy segítsünk?

Semmi esetre sem akarom, hogy segítsenek ebben, így óvatosan és lassan ugyan, de kikászálódom az ágyból.

– Ezt tudod magaddal húzni, gurul – rántja meg az infúziót tartó állványt dr. Graham. Hálásan nyúlok a fém felé, mert hát azért mégiscsak szükségem van valamire, amire támaszkodhatok, mikor anya előrébb lép.

– Segítek – nyújtja felém a kezét, de megrázom a fejem.

– Menni fog egyedül is, anya – mondom a legbiztatóbb hangon, amit most ki tudok préselni magamból. Értékelem az aggodalmat, de szerintem továbbra is nagyobb a füstje az egész helyzetnek, mint a lángja. Én nem aggódom.

Néhány további vizsgálatot követően megengedik, hogy kibotorkáljak a váróba, ahol Kate, Peter, és meglepetésemre Jane és Mark ül a fehér műanyagszékekben. Mindannyian a falra függesztett tévében bámulják a NatGeo egyik ismeretterjesztő műsorát Európáról. Kate lát meg először. Olyan sebességgel pattan fel, hogy a széket a falnak löki. Erre a csattanásra néznek fel a többiek is, de ekkor Kate már a nyakamban lóg.

– Jézusom. Úgy örülök – mondja, mikor eltávolodik tőlem, és szemügyre vesz teljes valómban. Hála az égnek a kórházi köpenyt lecserélhettem saját pizsamára, amit anyáék hoztak, ami talán egy fokkal javít a helyzeten, bár nem tudom, miért érzem magam zavarban. Markot kivéve mindenki látott már pizsamában, most mégis furcsán érzem magam tőle. Na meg az infúziós állványtól, amit magammal kell rángatnom mindenhová.

Kate úgy követi minden mozdulatom, mint Jer, mikor a labdáját a kezembe veszem.

– Nem kell túlreagálni a dolgot – mosolygok.

– Mi történt?  – kérdezi Jane összefonva kezeit mellkasánál. Mintha skatulyából húzták volna elő.

– Nem tudom – vonom meg a vállam. – Még várnak az eredményekre – mondom. – Még hasi ultrahangra is elküldtek – húzom el a szám.

– Hasi ultrahang? – ismétli meg Peter elgondolkodva. – Ez azért elég fura.

– Nem tudom – vonok újra vállat. – Nem is érdekel, mert most már jól vagyok.

– Biztos? – kérdez vissza Kate aggodalmasan végigmérve újra. – Elég ijesztő volt, mikor összeestél. Már nem fáj az oldalad?

– Nem – mondom őszintén. – Gyengének és álmosnak érzem magam, de különben semmi.

Mark mélyet sóhajt, de nem szól semmit, csak figyel. Valamiért nem tudok a szemébe nézni, nem úgy, mint Jane. Úgy bámul rá időről-időre, mintha nem értené, hogy mit is keres itt pontosan. Én sem teljesen.

– Köszi, hogy hívtátok a mentőt – mondom kissé elérzékenyülve.

– Még sosem kellett a 911-et hívnom. Elég para volt. Végig remegett a hangom, miközben a diszpécserrel beszéltem – vallja be Kate, miközben zavartan babrálni kezd oldalt szőke tincseivel. Hálásan megszorítom a kezét.

– Anyáék nagyon megijedtek? – kérdezem tőle, de ő tekintetével Markra mered válaszért.

– Apád azt hitte, újabb autóbaleset – feleli, én meg szándékosan nem fűzök semmit sem hozzá, csak hümmögök, mintha érteném, hogy mi történt valójában.

Egy pár pillanatig kínos csend ülepedik ránk. Nem tudom, mit mondhatnék. Egyértelműen a frászt hoztam rájuk. Zavartan birizgálom a kézfejemre helyezett fehér tapasz szélét, ami az infúziós tűt öleli körbe. Kint már koromsötét minden.

– Elég késő van már – szólalok meg végül. – Nyugodtan hazamehettek. Köszönök mindent.

Nem mozdulnak, csak néznek rám tétlenül, mintha a halálomon lennék, pedig nem így van.

– Biztos, hogy rendben vagy? – kérdezi Jane szárazon. Nem tudom hova tenni a viselkedését. Újra érzem a kettőnk között egyre nyúló távolságot, amit nem tudom, hogy mi idézett elő.

– Persze – mondom határozottan. Zöld szemei hazugság után kutatnak az arcomon.

– Rendben – hagyja helyben végül.

– Holnap mindenképpen írj, hogy mi volt – köti a lelkemre Kate, én meg megadóan bólintok. Azt sem tartom kizártnak, hogy holnap suliba mehetek. Bár ha anyán múlik…

– Én még szeretnék váltani veled néhány szót – jelenti ki Mark komoran, amivel az egész társaságot meglepi.

– Haver, nem hinném, hogy ez a – kezd bele Peter, de Mark csendre inti. Összetalálkozó tekintetük néma párbeszéd, amelyet senki más nem ért rajtuk kívül. – Hát jó – mondja végül Peter, de látszik, hogy nem elégedett. Fogalmam sincs, mi volt ez, és Kate tekintetéből ítélve neki sincs. – Menjünk – int Kate-nek és Jane-nek, akik vontatottan ugyan, de követik. Jane még visszanéz a válla felett, de aztán eltűnnek a bejelentkező pult mellett.

– Nem akarsz leülni?  – kérdezi Mark, mikor egyedül maradunk. Jobb kezével egy szabad műanyag székre mutat.

– Le kellene? – kérdezek vissza gyanakodva. Most először mosolyodik el, mióta megláttam itt. Sötét tekintete csillog a fehér világításban, ahogy lenéz rám. A gyomrom összeszűkül, a szívem pedig megugrik, mikor nem várva meg a választ, óvatosan a karomért nyúl, és a szék felé terelget.

Mindketten leülünk. Figyelem a profilját, miközben gondolkodik, miként is hozakodjon elő azzal, amit mondani akar. Félek, hogy a csók lesz az, de legnagyobb döbbenetemre a közelében sem jártam a valódi témának.

– Az uszodában történteknek köze van ehhez? – kérdezi, én meg elképedten meredek rá.

– Tessék? – hápogom hitetlenkedve.

– Kaitlyn – szól rám, miközben én igyekszem a gondolataim maradékát összegereblyézni. – Nekem nem kell…

– Nem akartam megölni magam! – préselem ki magamból sértetten. Mégis hogyan képzeli? De tényleg? – Már mondtam – nyomom meg határozottan. – Nincs semmi bajom sem. Ez csak egy véletlen egybeesés – magyarázom az igazságot feldúltan. Mostani állapotomhoz képest viszonylag gyorsan pattanok fel a székről, hogy aztán én nézhessek le rá. – Mégis mit képzeltél?

Tehetetlenül hátradől a széken, úgy néz fel rám. Karjait szétnyújtja. Költői kérdésnek szántam az előzőt, de válaszol.

– Nem tudom. Talán, hogy gyógyíthatatlan betegséged van, emiatt akartad az uszodában…

– Te teljesen hülye vagy – szakítom félbe elég hangosan ahhoz, hogy a bejelentkező pult mögött ülő idősebb nő gyanakodva sandítson felénk. – Menj inkább haza Miához, az mindkettőnknek jobb lesz – mondom halkabban és egyszersmind keserűen, majd meg sem várva a választ elindulok vissza a kórterem felé.

Feldúlt vagyok még akkor is, mikor visszaérek. Az infúziótartó kerekei csörögnek, ahogy türelmetlenül rángatom vissza az ágy mellé. Rachel értetlenül mered rám, de nem mond semmit, pedig tudom, hogyha anyáék nem lennének itt, millió kérdése lenne. Nem mellesleg nekem is.

Helyette dr. Nettleton lép be a helyiségbe. Most nem mosolyog, így megdőlni látszik az a tézisem, hogy az arcára fagyott az az egyetlen kifejezés. Papírokat lapozgat, és éppen csak addig tekint fel belőlük, hogy megnézze, mindenki itt van-e.

– Megérkeztek a vér- és vizeletvizsgálat eredményei, illetve konzultáltam a hasi ultrahangot végző kollégával is – kezd bele. Anya megfeszül az ágy sarkánál. Sosem láttam még ilyennek. Legszívesebben odaszólnék, hogy ne reagálja túl a dolgot, de akkor az orvos újra megszólal. – Szükség lesz még néhány vizsgálatra, de – itt felnéz egyenesen rám – ezen eredmények alapján  nyolcvan százalékos bizonyossággal állíthatom, hogy veseelégtelenséged van – mondja, én meg összezavarodom. Anya felnyög, és mielőtt én kérdezhetnék bármit is, ő szólal meg.

– Milyen súlyos? – kérdezi dr. Nettletontól. Vékonyka keze remeg, nem értem, miért. Biztos vagyok benne, hogy az orvosok tudják, mi a teendő ilyenkor, és olyan rosszul sem érzem magam jelen pillanatban. De anya olyan, mintha minden pillanatban elsírná magát, és apa is eléggé sápadt.

– Nem tudom pontosan. További vizsgálatokra lesz szükség, mint említettem. De nem zárhatjuk ki a transzplantáció szükségességét.

A világ beszűkül, ahogy a tekintetem ide-oda siklik a szüleim, Rachel és az orvos között. A transzplantáció szó már engem is eléggé megrémít ahhoz, hogy rémült képpel várjak folytatást az orvostól.