Kedvencekhez adás
9

Eleven lelkek

6.

Másnap reggel a telefonom rezgésére ébredek. Egy pillanatig csak próbálok nem tudomást venni róla, de nem hagyja abba. Zionra vagy Bailey-re tippelek az üzenetek sűrűségére gondolva. Csak kettejüket ismerem, akik azt az idegesítő csoportot erősítik, akik szeretik mondatonként elküldeni a mondanivalójukat, így az ember sosem lehet biztos benne, miközben olvassa, hogy befejezték-e már, vagy sem, azaz, hogy elkezdhetem-e írni a választ, vagy még nem.

Kinyitom a szemem, és a sötétellő mögül bekúszó fényt túl korainak érzem ahhoz, hogy Bailey legyen, és sejtésem beigazolódik, mikor meglátom, hogy kilenc olvasatlan üzenet van a kijelzőn Ziontól.

 

1. Hé Daniela!

2. Akartam szólni, hogy készülj keddre valami magyarázattal, miért csatlakozol a média kurzushoz.

3. Ledger mindenkitől megkérdezi, és nem mondhatod csak azt, hogy én mondtam! 

4. Jut eszembe!

5. Milyen típusú gépetek is van pontosan?

6. Lehet, tudok kölcsönadni obit rá, ha kell.

7. Van két állványom is. A régebbit nem használom.

8. Azt is oda tudom adni.

9. Király lesz, hidd el nekem.

 

Érthetetlen tagolás, de annál érthetőbb lelkesedés a téma iránt. Zion egyik közeli barátja sem tudott még azonosulni ezzel a hobbijával – pedig próbálkoztak páran –, így aztán mikor a fotózásról áradozik, meghallgatja mindenki, de jobbára senki sem tud érdemben válaszolni neki, vagy csak úgy számára érdekes beszélgetést kezdeményezni a témáról. A csoportban lévők nagy részéről meg, mondjuk úgy, megvan az eléggé száraz és – szerintem – helyenként a valóságtól eléggé elrugaszkodott véleménye. Nem ismerem a kurzusra járókat, de biztos vagyok benne, hogy nem mindenki reménytelen, ahogyan azt Zion sokszor szereti nekünk átadni.

Egy pillanatra felbámulok a plafonra, és elgondolkodom azon, milyen jövő vár rám, ha mégsem nekem való ez a média kurzus. Amellett, hogy Zion várhatóan még hónapokig fogja szívni a vérem miatta, folytathatom az aggodalmaskodást a jövőmet illetően, csak éppen még mélyebben. Nem mellesleg hallgathatom majd anya megjegyzéseit arról, hogy ő sejtette, hogy ez lesz – ahhoz azért nem folyamodik, hogy azt mondja, ő megmondta, de… nyilván ezt gondolja.

Újra megrezzen a telefonom.

– Jesszus, Zion – sóhajtom magam elé emelve újra a telefont. Tényleg nem tudhatja az ember, mikor hagyja abba, ha minden mondatot külön küld el, de döbbenetemre nem Zion újabb egymondatosa az.

Úgy ülök fel az ágyban, mint aki nem két perce ébredt fel.

Kösz a tegnapit – áll az üzenetben, ami mellett Jonah fotója virít. Váratlanul eszembe juttatja a tegnap éjszaka eseményeit Mr. Martinez parkolójától egyenesen Jonah szobájáig, és elfog egy kellemetlen, furcsa érzés.

Biztos vagyok benne, hogy az öccse is az iskolánkba jár, és abban is legalább ennyire biztos vagyok, hogy ezentúl fel fogom ismerni, és kényelmetlenül fogom magam érezni, ha rám néz.

Nem tudom, miért. Ahogyan tegnap rám nézett, nagyon hálásnak tűnt, hogy hazatámogattam az iszákos bátyját, de mégis. Húzódott valami feszültség kettejük között tegnap este, ami nyilván az öcsköstől volt eredeztethető, és aminek akaratlanul is a kellős közepébe sétáltam tegnap éjjel.

Tekintetem az ággyal szemközti falhoz tolt íróasztalom tetejére siklik. Jonah nálam maradt fekete baseball sapkája ott pihen a könyvek, papírok és laptop alkotta hegy tetején, mint egy memento a tegnap este történtek megkoronázásaként.

Mélyet sóhajtok. Esély sincs rá, hogy ez titokban maradjon – fut át a gonosz, aggodalmas gondolat az agyamon, de egyelőre tisztességesen besöpröm a szőnyeg alá, és úgy döntök, nem válaszolok az üzenetre. Nem akarom a kelleténél tovább nyújtani az ügyet. Semmi értelme, és csak még nagyobb esélye lenne annak, hogy lebukok Bailey előtt a hazugságaimmal.

Napközben gondolatban azért sűrűn eszembe jut a tegnap éjjel. Szerencsére gond nélkül ki tudtam osonni a házból. Ehhez már – hála az égnek – nem volt szükség Jonah öccsére, a ház viszonylag hamar elcsendesedett újra, és észrevétlenül leléphettem.

Szerencsére anyáék előtt értem haza, így nekik sem kellett magyarázkodnom, mi az istent kerestem az utcán éjnek idején. Minden elsimítva. Mintha meg sem történt volna.

Na, persze…

 

Bailey délután háromkor jelenik meg az ajtónkban. Érkezését előre jelzendő, küld egy üzenetet, hogy izzítsam a Ford motorját, mert kocsikázni szeretne, és amennyire csicskáztatóan hangzik első olvasásra, legalább annyira szeretnék én is kimozdulni otthonról, így nem foglalkozom a hangnemmel.

Anya előbb ér oda a csengő hangjára, így én csak mögötte figyelem, ahogy ajtót nyit, és már az első másodpercben megállapítom Bailey arcáról, hogy sok órás, lelkes mesedélután elébe nézek a tegnap éjszakáról.

– Jó napot, Mrs. Thompson – köszön Bailey vigyorogva anyának, miközben kezeit piros pulóverének zsebeibe süllyeszti.

– Mi újság, Bailey? Hogy van anyukád? – kérdezi anya, mint mindig, mikor Bailey megjelenik nálunk.

– Jól van, köszönöm! – felel semmitmondóan, miközben én automatikusan a cipőmet veszem, és igyekszem minél lassabban tenni ezt, mert élvezem, mikor Bailey kínosan érzi magát. Anya kérdései ártatlanok, de Bailey valamiért mégsem tudja kezelni őket, így aztán feszengve próbálja állni a sarat mindig, míg el nem készülök. Persze mostani feszengésének tudom, hogy legfőbb oka nem a felnőttekkel történő társalgás. Türelmetlen a tegnap éjszakát illetően. Hiénaként figyeli minden mozdulatom.

– Add át neki üdvözletem – teszi még hozzá anya, miközben elfordul tőlünk és visszamegy a vacsora előkészületeihez. Stella néni és Tony bácsi ma tényleg átjönnek, ez a gondolat pedig azonnal három szintet emel a sebességemen. Nem kockáztathatok meg további beszélgetést kettejük között.

Bailey szinte meg sem várja, hogy behúzzam magunk mögött a nehézkes aranytölgy ajtót, máris izgatott csevegésbe kezd.

– Úristen. Mindent el kell mesélnem! – mondja lelkesen. Olyan virgoncan ugrál az autóhoz, mint Crystal, amikor fagyit veszek neki útban a játszótér felé.

– Volt valami, vagy nem? – kérdezem kihívóan lóbálva a slusszkulcsot. Bailey egy pillanatra izgatottan megtorpan, de látszik rajta, hogy úgy kell erőszakkal visszafogni magát. Csontos vállai megemelkednek, ahogy izgatottan összedörzsöli kezeit.

– Smároltunk! – Szinte visítja, aztán észreveheti magát, hogy még nem távolodtunk el azért annyira a háztól, így halkabban folytatja. – Sokat! – toldja meg olyan zakkant mosollyal az arcán, mintha épp az aztékok elveszett aranyának lelőhelyét fedezte volna fel.

Emiatt én sem tudom megállni, hogy ne vigyorodjak el, és azért egy kis részem a visszás érzéseim ellenére lelkesen várja Bailey beszámolóját.

– Na, szállj be! – utasítom, mire azonnal engedelmeskedik.

Beszállunk az autóba, és bekötöm magam. Kicsit még most is ideges leszek, ha nem olyannal ülök az autóban, aki tud vezetni, mert úgy érzem, ilyenkor magamra vagyok utalva teljesen. Bailey nem akar jogosítványt, de előszeretettel használja ki, hogy nekem van. Meg persze előszeretettel kötekszik is.

– Apud nem akar egy normális kocsit inkább? – kérdezi vigyorogva, miközben azt figyeli, hogyan kezdek tolatásba a manuális váltóval.

– Ha gokartozni akart volna, beugrott volna a parkba – felelem epésen. Bailey kuncogni kezd, de nem szól semmit, mert tudja, hogy igazam van. Becsatolja az övét, és rácsatlakozik a telefonjával az autóra. – Hová is megyünk pontosan? – fordulok ki az utcára.

Fel sem néz a telefonjából zeneválogatás közben, úgy felel.

– A Nokovern-tóhoz – mondja, én meg azonnal benyomom a féket, amitől a feje egy picit előre is bicsklik.

– Hogy hova? – kérdezem, mintha nem hallottam volna jól.

– Ne már! Jó móka lesz! – győzköd.

– Nem akarok a tóhoz menni – mondom határozottan. Bailey nagyot sóhajtva ejti telefont tartó kezeit farmerbe bújtatott ölébe, nekem meg ezzel a mozdulattal párhuzamosan befészkeli magát egy vészjósló gondolat a fejembe, aminek most hangot is adok. – Kik lesznek ott? – kérdezem a lemondó és felháborodott között ingázva.

Okkal nem szeretek a tónál lógni. Egy csomóan oda járnak a gimiből, olyanok, akiket én nem is nagyon ismerek, és ha ez még nem lenne elég indok, csupa olyan dolgot csinálnak ott, ami nagyon nem tartozik a hobbijaim közé, és akkor még finoman is fogalmaztam.

Bailey cinkos pillantást vet rám, mintha ezzel előre meg tudna győzni, mielőtt még hallanám a választ.

– Dave biztosan. – Mosolya vigyorrá szélesedik, bennem meg a mérleg nyelve viharos sebességgel billen a lemondóról a felháborodott felé.

Értem én, hogy a tegnap után minél hamarabb szeretne találkozni vele, de én azt hittem, ez csak a kettőnk közös délutánja lesz.

Bailey most észreveszi a frusztrációm, amit ez a bejelentés okozott, így javítani próbál rajta. Kissé felém fordul az ülésben, és környörgő és egyben valahogy bocsánatkérő tekintetet vet felém.

– Értem-értem. De tudod, mit? Jövő hét pénteken aludj nálunk, és csapatunk egy csajos estét. Pasi menteset.

Mély sóhaj keretében a középső visszapillantóba bámulok. Nem jön mögöttünk senki, hála az égnek, mert Bailey ötlete miatt az út közepén álltam meg.

– Oké – adom meg magam végül, pedig tényleg semmi kedvem a mai délutánom vadidegenek társaságában tölteni, és még Lillyre sem támaszkodhatok most, ahogy máskor önző módon csinálom, hogy saját nyomorult antiszociális énem elviselhető legyen idegenek számára is.

Bailey ujjongva csapja össze a tenyereit, és figyelmét azonnal a telefonjának szenteli újra, hogy abban a komoly tíz perces távban is Dua Lipa üvölthessen a hangszórókból, mint általában, mikor ő kezeli a zenét.

Persze ez a tíz perc most nem teljesen csak Dua Lipának szól. Ő csak az optimista háttérzenét adja Bailey áradozásához a tegnap estéről, amit én egy mondatban össze tudnék foglalni, ha akarnék: Dave megjelent, sokat ivott, kikezdett Bailey-vel, ő meg hagyta. Pont.

Jesszus, mikor lettem ennyire keserű? Miért nem tudok örülni Bailey örömének?

– Tom hiányolt – veti oda Bailey ártatlanul, mikor az autóval már a tó körüli gátra kanyarodok be éppen. Fel sem néz a telefonjából, úgy mondja.

Hát én nem hiányoltam.

Bailey-nek tényleg fogalma sincs arról, mennyire fel áll a szőr a hátamon Tomtól. Tovább is fűzi a témát.

– Lehet, ő is itt van most. – Lelkesen vigyorogva lenéz az arcom mellett a tó partján egybegyűlt társaságra, engem meg automatikusan kiráz a hideg a gondolatra. Eggyel több ok, amiért nagyon nem szeretnék itt lenni.

A motor még le sem áll, de Bailey-t mintha puskából lőnék, úgy pattan ki az anyósülésről. Sebesen megkerüli a Fordot, én meg elégedetlenkedve sóhajtok fel, mert úgy érzem, nehéz vasárnap este elé nézek.

Mintha nyúznának, lomha mozdulatokkal szállok ki az autóból, és egy pillanatra megállok a töltés tetején, és figyelem Bailey-t, ahogy tagadhatatlan lelkesedéssel vág lefelé a fűből kitaposott ösvényen az egybegyűltek felé, mint egy gyerek, aki az elszabadult labdáját próbálja elkapni. Vörös haja ragyog a késő délutáni napfényben, és néhányan felé is fordulnak, ahogy közeledik.

A Nokovern-tó gyönyörű látványt nyújt a sárgás derengésben, azt meg kell hagyni. A tó körüli gát horizontja felé lassan kúszó Nap hamarosan szürkeségbe vonja majd a tó most még sötétkéken csillogó felszínét, de sajnos ez a látvány sem tudja kiűzni az ellenérzéseket belőlem.

Egyből kiszúrom Dave-et a tömegben. Néhány srác társaságában nevedgél, jó pár doboz sör társaságában. Még nem vette észre Bailey-t, de biztos vagyok benne, hogy néhány másodperc és megtörténik, és én nem tudom, hogy akarok-e a tanúja lenni. Félek, hogy pofára esés lesz a vége. Hogy a tegnapi éjjel csak részeges szórakozás volt neki Bailey-vel. Nem ő lenne az első és nem is az utolsó srác, aki ilyet csinál, viszont Bailey ennél sokkal többet érez, és sokkal többet is érdemel.

Mély, ideges lélegzetet veszek, miközben pulóverem zsebébe süllyesztem a kezeimet a slusszkulccsal együtt.

– Te nem mész le a barátnőd után? – jön a váratlan hang mellőlem, amitől riadtan rándulok össze.

Jonah áll mellettem és ő is a lent lévőket bámulja. Van egy olyan érzésem, hogy jó pár másodperce itt lehetett már, mielőtt ténylegesen hozzám szólt volna.

– A frászt hoztad rám – mondom, de hevesen kalimpáló szívem miatt, szinte csak suttogásra telik az erőmből. Meg is köszörülöm a torkom.

– Egy-egy – közli rezignáltan, és nekem csak pár másodperces késéssel esik le, hogy mire is utal vele. Elpirulok, pedig nem akarok, és ideges leszek attól, hogy itt van, mert így bármelyik pillanatban fény derülhet a hazugságomra Bailey előtt.

– Kijózanodtál? – kérdezem oldalról felsandítva rá, automatikusan megpróbálva hozzá hasonlóan száraz hangnemet megütni.

Pár pillanatig nem válaszol. Rám sem néz, így nekem viszont van esélyem napfényben is közelről megnézni az arcát, amit most egy új baseball sapka árnyékol be. Nem fekete, hanem egyszerű sötétkék. A tegnap éjjelt leszámítva, még sosem voltam hozzá ilyen közel, de ez nem meglepő. Az ő baráti köre meg az enyém eddig távolról elkerülte egymást, ami nekem tökéletesen rendben is volt így, és most, hogy ott állok mellette a töltés tetején, és figyelem sötét tekintetét, ahogyan az állítólagos baráti körét nézi, nagyon nem tetszik, hogy ez Bailey-nek hála, változásnak indult.

Aztán hirtelen mély lélegzetet vesz, és rám fordítja a tekintetét, amitől viszont a saját lélegzetem egy másodpercre elakad, mert nem számítok a mozdulatra.

– Ami a tegnap éjjelt illeti – kezd bele, és egy röpke másodpercre felszakad arcáról a kifejezéstelen maszk, de tényleg csak egy villanásnyi időre, mert ezt követően visszarendezi kifejezését ugyanabba a komor kifejezésbe, mint amiben korábban volt, és úgy folytatja. – Legjobb, ha kettőnk között marad – mondja a konklúziót.

Meglepettségem ellenére fürkészően bámulok vissza rá, mert egyértelműen el akarja titkolni. Én is. Meg is van rá a jó okom. De neki vajon mi lehet?

– Legyen így – helyeslek, és próbálom nem mutatni, hogy mennyire fellélegeztem a hallottak nyomán.

Tekintete rólam újra a lentebb lévőkre siklik, és csak ezen mozdulat után ismerem fel, hogy nem csak a hallottak miatt van okom fellélegezni.

– Kellemes délutánt, Thompson – köszön el komoran, és ahogyan az előbb Bailey, most ő is megindul a többiek felé, ott hagyva engem a töltés tetején. Nézem elhaladó alakját, és az az érzésem támad, hogy a tegnap éjjelt csak álmodtam, mert az ittas Jonah teljesen más személyiségnek tűnik. Közelében sincs ennek a komor testvérének, amilyen valószínűleg minden hétköznap, és akinek már korábban is láttam az iskolában.

Egészen addig követem az alakját, míg el nem ér a barátaihoz, akik hol hátba veregetéssel, hol csak szavakkal köszöntik, de figyelmem azon nyomban másra terelődik, miközben elvegyül a többiek között, mert meglátom Emmát – Marilyn húgát – az emberek között, aki félreérthetetlenül Jonah után fordul, mikor az elhalad mellette, majd vissza felém, és komor tekintettel kendőzetlenül felbámul rám a messziből.